Az irgalmas samaritánus példázata

Előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt [Jézust], és ezt kérdezte: "Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Ő pedig ezt mondta neki: "Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?" Ő pedig így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." Jézus ezt mondta neki: "Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz." Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: "De ki a felebarátom?" Válaszul Jézus ezt mondta neki: "Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Ő így felelt: "Az, aki irgalmas volt hozzá." Jézus erre ezt mondta neki: "Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj." (Lukács evangéliuma 10. rész, 25-37.)

A történet egy emberről szól, aki lefelé ment: a szent városból, Jeruzsálemből a világ legmélyebben fekvő városába, Jerikóba, a Holt-tenger partjára. Útközben kirabolták és súlyosan sérülten ott hagyták az út mellett. Többen elmentek mellette, de egy idegen, ellenséges népből való ember, egy samáriai megsajnálta, és megmentette a biztos haláltól; kezelte a sebeit, majd elvitte egy fogadóba, ott ápolta, és kifizette az ellátásának az árát.

Röviden ennyi a történet. Az irgalmas samaritánus példája első látásra figyelmeztetés arra, hogy segítenünk kell azon, aki bajba jutott, és nem szabad közömbösen elmenni mellette. A példázat igazi tanítása azonban más.

A történet egy beszélgetés része, és egy kérdéssel kezdődik: "Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Egy zsidó törvénytudó tette fel a kérdést, hogy próbára tegye Jézust. Lehet, hogy nem volt őszinte, de Jézus komolyan vette. Visszakérdezett, és kiderült, hogy a törvényben benne van a válasz: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” De vajon tudjuk-e teljesíteni ezt a parancsot?

A törvénytudó ennek kapcsán kérdezte meg, hogy ki az a felebarát, akit így kellene szeretni. Érdekes, hogy Isten szeretésének a kérdésével nem foglalkozott.

Jézus válaszol a kérdésre. Első ránézésre azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az irgalmas samaritánus példáját kell követnünk, aki úgy szerette a bajba jutott embert, mint ahogy a felebarátját kell szeretnie az embernek a parancsolat szerint.

Csakhogy Jézus a végén megfordítja a dolgot, és a samaritánust nevezi felebarátnak, nem pedig a rablók kezébe esett embert: "e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Feltevődik tehát a kérdés: melyik szerepben volt vajon a kérdező törvénytudó, vagyis ki vagyok én a példázatban, és ki kit is szeret?

Ha magamat nem a samaritánus, hanem a bajba jutott ember helyében látom, a példázat más üzenete bontakozik ki. Lehet, hogy én vagyok az, aki az élete útján bajba került? Ha így van, akkor ki az irgalmas samaritánus, a felebarátom? Egyértelmű: Jézus az. Ő az, aki nem megy el mellettem (másokkal ellentétben), amikor igazán bajban vagyok. Mit csinál? Megment a haláltól – de ez még nem a teljes gyógyulás.

A szimbólumok hirtelen értelmet nyernek, hiszen ismerjük azokat máshonnan is: a bor az Ő vére, amit értünk adott a kereszten, az olaj Isten Szelleme. (megj: az ismertebb magyar bibliafordítások sajnos nem különböztetik meg a lélek és szellem fogalmát, amelyek pedig a biblia eredeti nyelvein egymástól jelentősen eltérő jelentéstartalommal bírnak. Isten Szelleme (nem pedig Lelke) közvetlenül az ember szellemével kommunikál, nem pedig a lelkével.)

Ma már tudjuk: az értünk vállalt kereszthalála mentett meg bennünket. Ez azonban rejtve van a történetben, hiszen ekkor még Jézus halála és feltámadása nem következett be.

A bajba jutott ember pedig nem tesz mást, mint rábízza magát a Samaritánusra, elfogadja a segítséget. Ennyi hit tehát elég a megmeneküléshez. Nem tesz semmit, csak elfogadja a megmentést, és engedi a Samaritánusnak (azaz Jézusnak), hogy megmentse.

Tekinthetünk úgy csapásokra, külső körülményekre, netán más emberekre, mint rablókra. De életünket vajon nem a saját bűneink, a “belső rablók” teszik-e leginkább tönkre?

Lehet, hogy a személyes történetünk nem pont ilyen. Lehet, hogy úgy tűnik: minden rendben velünk. Lehet, hogy úgy tűnik: mi keressük Őt. De a valóság az, hogy Őrá szorulunk, és hogy Ő keres és ment meg minket. Szokták mondani, hogy a Benne való hit kapujára kívülre az van írva: “lépj be”, belülre pedig “Isten hozott”.

A gyógyulás a példázatban nem pillanatszerű. Ha merészen továbbra is szimbólumokat keresünk: mi lehet a fogadó? Úgy vélem: a fogadó a szintén megmentettekből álló gyülekezet. A két dénár a további ápolás ára, amit szintén a Samaritánus fizet, tehát a Gyülekezet tartozik vele. (Zárójelben: a Samaritánus megígéri, hogy visszajön. Jézus is sokszor megígérte, hogy visszajön.)

Ha belegondolunk, még valami történt: megszakadt egy lefelé vezető út. Talán szabad még a történetbe azt is beleérteni, hogy az ember rosszfelé, lefelé ment: elfelé Isten lakóhelyétől (Jeruzsálemből) egy olyan városba (Jerikóba), amelyről nem sok jót olvasunk (bár látszólag talán vonzó hely volt, a “pálmák városa”).

A szeretet abban van, hogy Jézus Krisztus szeretett engem, és az életét adta értem. Megment az életem “rablóitól”, belsőktől és külsőktől egyaránt.

“Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Ján 4,10)

Csak hinnem kell Benne: elfogadnom kegyelmét, szeretetét; életemben és halálomban rá kell bíznom magam. És végül is ez a válasz a törvénytudó kérdésére, az örök élet kérdésére is, mert a megmentő kegyelme örök életre szól.

“Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20).

Svingor Ádám
Könyvsátor Alapítvány
info@konyvsator.hu